CSI2 Belső folyamataink: Az érzelmek mechanizmusa
"A megoldás nem az érzelem hullám erőszakos megállítása, hanem annak megfigyelése."
Az itt olvasható tanítóbeszédet írta:
© Csizmadia Iván. Minden jog fenntartva.
CSI2 Belső folyamataink: Az érzelmek mechanizmusa
"A megoldás nem az érzelem hullám erőszakos megállítása, hanem annak megfigyelése."
Az itt olvasható tanítóbeszédet írta:
© Csizmadia Iván. Minden jog fenntartva.
Az előző alkalommal (CSI1) megnéztük, hogy a gondolataink valójában egy belső működés végtermékei. Megbeszéltük, hogy az elménk úgy gyártja a gondolatokat, ahogy a gyomrunk az emésztőnedveket, automatikusan, megállíthatatlanul. Avagy a gondolatot nem „te” csinálod, hanem „történik” veled. És azt is láttuk, hogy ezek a gondolatok a múltunkból, korábbi tapasztalatainkból táplálkoznak.
Ma részben itt maradunk, részben tovább lépünk egy kicsit, vagyis egy másik ablakból vizsgálódunk.
A gondolat alapvetően csak egy belső hang vagy egy kép a fejedben. Olyan, mint egy felirat a mozivásznon. Tulajdonképpen, csupán egy mondat. És önmagában egy „mondat” nem tud fájni. Hiszen csak szavakból áll. Mégis, ha egy olyan gondolat villan be, hogy „Elrontottam a prezentációt, le fogok égni mindenki előtt”, akkor nem csak a fejedben történik valami.
Hirtelen érzed, hogy összeszorul a gyomrod. Talán megizzad a tenyered. Elönt egy hullám, amit úgy hívunk: szorongás.
De mi történt itt? Hogy lett egy villanásnyi képből a fejedben egy nehéz gombóc a torkodban? Azaz, hogy lett egy gondolatból, egy mondatból szorongás?
Nagyjából ez lesz a mai témánk: az érzelmek mechanizmusa. Azt a mentális folyamatot fogjuk megnézni, miként válik a gondolat testi valósággá. Hogyan épül fel ez a híd a „fejünk” és a „testünk” között, fogalmazhatnék így is.
Képzelj el egy egyszerű jelenetet. Ülsz a nappaliban, olvasol, csend van. Minden rendben. Majd hirtelen eszedbe jut egy tavalyi vitád a testvéreddel vagy egy barátoddal. Csak egy emlék. Egy gondolat. De ahogy pörög a fejedben a kép, ahogy „hallod” a sértő szavakat, azt veszed észre, hogy megfeszül az állkapcsod. A légzésed szaporább lesz. Kezdesz dühös lenni.
És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra! Hiszen most ott ülsz a kényelmes fotelben, senki nincs a szobában, senki nem bánt téged ebben a pillanatban. A veszély vagy a bántás nincs jelen a szobában. Csak a fejedben van jelen. Mégis, a tested úgy reagál, mintha most történne a baj.
Az érzelem tehát nem más, mint a tested válasza a gondolataidra. Az elme kiad egy „parancsot”, a test pedig engedelmesen végrehajtja. Olyan ez, mint egy zenekar: a karmester (a gondolat) int egyet, és a hangszerek (a szerveid, az izmaid) elkezdenek játszani. Ha a karmester drámai zenét kér, a tested feszült lesz. Ha békéset, a tested ellazul. Amilyen típusú gondolatok jönnek-mennek, azaz ahogy a gondolataid fütyülnek, úgy táncol a tested.
Az érzelem nem egy misztikus, tőlünk független vihar, ami „ránk tör” a semmiből, hanem egy nagyon is pontosan leírható folyamat. És ha megértjük ezt a folyamatot, akkor nem kell többé félnünk a saját érzelmeinktől, mert látni fogjuk, hogyan jönnek létre. Ugyanúgy, mint a gondolatok esetében.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan lesz a gondolatból érzelem, meg kell ismernünk egy nagyon fontos „közvetítőt”. A buddhista tanítások ezt Vedanā-nak (vedanának) nevezik, amit magyarul legegyszerűbben érzetnek nevezhetünk.
Az érzet az a pillanatnyi reakció, „színezet”, amit a testünk produkál, amint egy inger ér minket. Ez a színezet háromféle lehet: kellemes, kellemetlen vagy semleges. Olyan ez, mint egy belső iránytű, ami azonnal jelez, amint valami történik velünk.
Nézzünk erre egy egészen hétköznapi példát.
Képzeld el, hogy sétálsz a piacon. Süt a nap, nézelődsz. Tök jó minden. Egyszer csak megérzel egy illatot. Mondjuk egy frissen sült kürtőskalács illatát. Ez az illat beérkezik az orrodba... ez a tiszta adat, amiről az előző részben is beszéltünk.
De nézd meg, mi történik a következő tizedmásodpercben?! Mielőtt még elkezdenél gondolkodni rajta, a testedben megjelenik egy kellemes érzet. Talán egy kis ellazulás az arcodon, egy apró sóhaj, egy jóleső bizsergés. Ez a „kellemes” Vedanā. De mondhatjuk pozitív reakciónak is.
Most képzeld el az ellenkezőjét: ugyanott a piacon valaki véletlenül neked megy a vállával. Nem nagy ütés, de váratlan. Ebben a pillanatban a testedben egy kellemetlen érzet villan fel. Talán egy rándulás a válladban, egy kis feszültség a mellkasodban. Még meg sem szólaltál, még nem is dühöngsz, de az „iránytűd” már bejelzett: ez kellemetlen.
És van a harmadik eset: mész tovább, és látsz egy szürke kövezetet a lábad alatt. Macskakövet mondjuk, ami számodra nem szép, nem csúnya. Ez egy semleges érzet. A tested nem reagál rá különösebben.
Miért olyan fontos ez az apró kis „érzet”?
Azért, mert az érzelmeink, a düh, a félelem, az öröm... ebből az apró magból nőnek ki. Az érzelem nem a semmiből terem a szívünkben. Az érzelem úgy kezdődik, hogy a testünkben megjelenik egy pici, szinte észrevehetetlen kellemes vagy kellemetlen feszülés vagy ellazulás.
Ha nem vagyunk éberek, ez az apró érzet azonnal beindítja a „gondolatgyárat”, amiről az előző részben beszéltünk.
Érzed a kellemetlen lökést a válladon (Vedanā) -> Az elme azonnal hozza a gondolatot: „Micsoda bunkó!” -> Te ezt valóságként kezeled, nem gondolatként -> És máris ott az érzelem: a düh.
Tehát az érzelem valójában egy felerősített testi érzet.
Ha megtanulod megfigyelni ezeket az apró testi jelzéseket, azt a pici gyomorszorulást, azt az enyhe torokszorulást, akkor még azelőtt elcsípheted a folyamatot, mielőtt az érzelem magával sodorna. Mert ne feledd, ahogy a gondolatok esetében is, az érzelem sem te vagy. Az érzelem csak a tested reakciója egy érzetre, egy gondolatra.
Tehát az érzet az a pici jelzés, ami megelőzi a nagy érzelmi vihart... és most tegyük fel a kérdést: Vajon mi alapján dönt a testünk és az elménk „abban” a tizedmásodpercben, hogy valami „kellemes” vagy „kellemetlen”?
Ki mondja meg, hogy a piaci lökés rossz, a kürtőskalács illata pedig jó?
A válasz ismét a raktárunkban, a múltunkban, korábbi tapasztalatainkban van. Az elménk nem egy üres lap, amire most íródik a világ. Ha ezt a hasonlatot követjük, akkor az elménk egy hatalmas, ezeréves könyvtár, ahol minden egyes korábbi tapasztalatunkhoz oda van tűzve egy érzelmi cetli.
Amikor ér egy inger (hallasz egy mondatot, látsz egy arcot), az elme fénysebességgel átfutja a raktárat, a tapasztalati ládikát: „Volt-e már ilyen? Ha igen, akkor fájt-e vagy jó volt-e?” És jönnek is a gondolatok, a gondolatokra pedig az érzelem.
Nézzünk egy példát.
Képzeld el, hogy két ember ugyanazt a dicséretet kapja a főnökétől, mondjuk egy vállveregetés mellett mondja: „Látom, nagyon sokat dolgozol mostanában.”
Az egyik ember raktárában (ládikájában) az van, hogy az elismerés biztonságot jelent. Számára ez az inger kellemes érzetként csapódik le. Elönti egy kis melegség a mellkasát, ellazul a válla. Ebből a kellemes alapból indul el a gondolat: „Értékelnek engem.” És a végén az érzelem: büszkeség és nyugalom.
A másik ember raktárában viszont más van, ugyanis amikor a szülei azt mondták, „sokat dolgozol”, azt mindig egy kritika követte: „...mégsem viszed semmire”. Így számára ugyanez a mondat azonnal kellemetlen érzetként jelenik meg. Összerándul a gyomra, gombóc lesz a torkában. Ebből a rossz érzetből indul el a gondolat: „Biztos gúnyolódik velem, vagy még többet akar rám sózni.” És a végén az érzelem: szorongás és gyanakvás.
Tehát! Ugyanaz a mondat, két teljesen különböző testi válasz. A Vedanā nem a valóságot tükrözi, hanem a múltunk emlékezetét.
És itt feltennék egy kikacsintó kérdést egy pillanatra. Van-e értelme vitatkozni mondjuk a munkatársammal arról, hogy a főnökünk milyen ember? Mert szerintem ilyen, szerinted olyan. Egyetlen mondata nem ugyanúgy hat ránk. Hiszen, mást hordozunk belül, így mást gondolunk és mást is érzünk belül, ezáltal mást látunk kívül. Így globálisan egyikünknek sem lehet igaza, de a saját magunk oldaláról mindkettőnknek. Mert semmi sem „ilyen” vagy „olyan”... a jelentést mindig a tapasztaló teszi a jelenségre.
(...)
Egy érzet, vagy egyszerűen a hirtelen testi reakció miért épül tovább gondolattá és érzelemmé? Miért nem áll meg ott, hogy „kellemetlen”?
Azért, mert így működünk. Mondhatnám úgy is, hogy az elménk nem szereti a bizonytalanságot. Az elme egy magyarázó gép.
Amint a test jelez (például összeszorul a gyomor), az elme azonnal akcióba lép, mert meg akarja menteni magát. Azt kérdezi: „Miért szorult össze a gyomrom? Mi a baj? Ki az ellenség?” És itt jön a csapda:
Az érzet (testi feszültség) megszületik a múltbeli raktár alapján.
Majd ugyanez a raktár alapján az elme gyárt hozzá egy történetet, hogy megmagyarázza a feszültséget. Ezek a gondolatok. (Pl. „Azért szorul a gyomrom, mert ez az ember bántani akar.”)
A történet (gondolat) visszahat a testre, és még több stresszhormont termel. Ezt a felerősödött állapotot hívjuk érzelemnek.
Az érzelem tehát valójában egy történettel (gondolattal) átitatott testi érzet.
Ha csak a gyomorszorulás lenne, az pár pillanat alatt elmúlna. De mivel az elménk elkezdi „gyártani” hozzá a sötét forgatókönyveket, az érzet nem tud elcsendesedni. A gondolatainkkal folyamatosan „frissítjük” és „melegen tartjuk” a testi fájdalmat, ha úgy tetszik.
Ezért érezzük úgy, hogy a düh vagy a szomorúság órákig vagy napokig is képes tartani. Nem az érzelem tart ilyen sokáig, hanem mi tartjuk életben azzal, hogy újra és újra elmeséljük magunknak a hozzá tartozó történetet. Azaz, folyamatosan hiszünk az érkező gondolatoknak, mert nem ismerjük azok természetét.
Szóval… van egy inger (valaki beszól nekünk), ebből lesz egy érzet a testben (például egy kellemetlen feszülés a gyomornál), és az elme azonnal rácsap egy címkét: Rossz. És jön is a gondolat. („Ez az ember lekezel engem”).
De itt jön a legizgalmasabb és egyben a legfájdalmasabb rész: a visszacsatolás.
Képzelj el egy mikrofont, amit túl közel tesznek a hangszóróhoz. Mi történik? Beindul egy borzasztó, fület sértő visítás. Ez azért van, mert a hang körbe-körbe jár, és minden körben egyre hangosabb lesz. Pontosan ez történik bennünk is egy érzelmi vihar során.
Nézzük meg ezt egy új példán keresztül.
Tegyük fel, hogy este várod haza a párodat vagy a gyermekedet, de késik. Nem veszi fel a telefont. Ez a jelenség.
A raktár, a tapasztalati ládika válaszol: Van egy régi emlék egy balesetről vagy egy korábbi hazugságról.
Azonnal, villámcsapásként megszületik az érzet (Vedanā): Egy kellemetlen, hideg szúrás a mellkasodban.
Az elme pedig magyarázatot gyárt (a raktár alapján), és jön a gondolat: „Biztos baj történt!” vagy „Már megint nem tisztel engem!”, „Megint valamit eltitkol.”
És itt indul el a hurok!
Amint az elme legyártotta ezt a sötét gondolatot („Baj van!”), a test elhiszi, hogy tényleg baj van, mivel mi elhisszük a gondolatot. A test nem tud különbséget tenni aközött, hogy egy tigris áll előtted, vagy csak a fejedben vetítesz egy ijesztő filmet. A lényeg, hogy a gondolatot elhiszed-e, vagy sem. Ha elhiszed, a test parancsot kap: Veszély! Termelj adrenalint! Feszítsd be az izmokat!
Menjünk tovább a történetben. Megjelentek a gondolatok. A tested még jobban megfeszül. A gyomrod már nem csak szúr, hanem görcsöl. A szíved kalapál.
Az elméd pedig „visszanéz” a testre, és azt mondja:
„Te jó ég, nézd, mennyire ver a szívem! Nézd, mennyire remeg a kezem!” Ezekre ráteszed a valóság címkét, és már jön is a gondolat: „Ez azt jelenti, hogy tényleg óriási a baj!”
A gondolat feszültséget kelt a testben -> a test feszültsége pedig megerősíti az elmét abban, hogy a sötét gondolat igaz.
A legtöbb esetben legalábbis így működik.
Ekkor már nem csak egy gondolatod van, hanem benne vagy az érzelemben. A félelemben, a dühben vagy a kétségbeesésben. Ilyenkor érezzük azt, hogy „elöntött az indulat”, vagy „megbénított a szorongás”. Valójában csak a mikrofon visít a hangszóró előtt, azaz a gondolat és a testi érzet egymást hergeli egyre magasabb fokozatra.
Miért nem tudunk ilyenkor „csak úgy” megnyugodni?
Mert az érzelem ilyenkor már egy fizikai állapot. Olyan, mintha egy vonattal teljes sebességgel száguldanál. Nem tudod egy centiméteren belül megállítani. A véredben ott keringenek a hormonok, az izmaid megfeszültek. Ha ilyenkor azt mondod magadnak: „Nyugodj meg, nincs semmi baj!”, az elme gyakran csak még idegesebb lesz, mert látja a különbséget a vágyott nyugalom és a remegő test között. Ezért nem mindig tud működni a puszta pozitív gondolkodás egy érzelmi vihar közepén.
A megoldás nem az érzelem hullám erőszakos megállítása, hanem annak megfigyelése.
Ha rájössz, hogy: „Hoppá, most éppen egy elhitt gondolatom hergeli a testemet”, akkor egy pici távolság kezd el keletkezni. Amint megpróbálod az azonosulást levetkőzni, nem elhinni a gondolatot, hanem látni annak természetét, és a megfigyelő szerepébe bújni, már nem te leszel a visító mikrofon, hanem te leszel az, aki hallja a visítást, és tudja, hogy mi okozza.
Amint felismered a mechanizmust, a hurok elgyengül. Mert már nem hiszel el minden egyes történetet, amit az elméd gyárt a testi feszültségeidhez. Hogy ezt miként tudjuk gyakorolni, átültetni a hétköznapi életbe, arról még fogunk beszélni.
Az előbb elhangzott viszont az azonosulás kifejezés, ha már így alakult, akkor erről ejtsünk pár szót. Eddig láttuk, hogyan születik meg a testi érzet, és hogyan lesz ebből gondolat, majd érzelem. De van egy pont, ahol ez az egész folyamat véglegesen „ránk görcsöl”. Ez pedig az a pillanat, amikor azonosulunk azzal, ami történik.
Nézd meg, mit mondunk általában:
„Dühös vagyok.”
„Szomorú vagyok.”
„Félek.” (Ami valójában azt jelenti: félést csinálok, félelem vagyok).
Ezzel az apró szóval, hogy „vagyok”, kijelentjük, hogy az érzelem és mi magunk egyek vagyunk. Olyan ez, mintha az égbolt azt mondaná: „Én egy vihar vagyok.”
De az égbolt nem a vihar. A vihar csak történik az égbolton. Az égbolt ott volt a vihar előtt, ott lesz alatta, és ott marad utána is, sértetlenül.
Miért veszélyes a „Dühös vagyok” kijelentés?
Azért, mert ha elhiszed, hogy te magad vagy a düh, akkor nem tudsz ránézni. Ha te vagy a düh, akkor nincs ki megfigyelje a folyamatot. Ha te vagy a düh, akkor minden mozdulatod, minden szavad a dühből fog fakadni, mert nincs távolság közted és az állapotod között.
Képzeld el, vezetsz az autóban, és valaki eléd vág. Hirtelen fékezned kell.
Inger: Az autó bejön eléd.
Érzet (Vedanā): Kellemetlen, éles rándulás a mellkasodban, adrenalinlöket.
Gondolat: „Ez egy gyilkos! Majdnem meghaltam! Meg kell leckéztetni!”
Azonosulás: Azt mondod: „Dühös vagyok!”
Ebben a pillanatban bezárult a börtönajtó. Elhitted, hogy a düh te vagy. És mivel te vagy a düh, elkezdesz dudálni, kiabálni, és még órák múlva is remegsz a feszültségtől.
Mi történik, ha kicsit megváltoztatjuk ezt a nézőpontot?
Mi lenne, ha azt mondanád: „Düh van bennem”? Vagy még pontosabban: „Észlelem, hogy megjelent a düh érzete a testben”.
Tudom, ez elsőre furcsán, talán túl elvontnak vagy tudományosan hangzik. De próbáld ki! Az első pici lépés... csak módosítsd annyira, hogy „düh van bennem”, hirtelen megjelenik egy kis rés. Egy lélegzetvételnyi szabadság.
Mert ha a düh benne van valami nagyobban (benned), akkor te vagy a gazda, és a düh a vendég.
A vendég pedig (ahogy minden) mulandó. Jön, eszik, iszik, talán kicsit hangoskodik, de aztán távozik. Ha nem kezded el etetni újabb és újabb „Igazam van, ő a hibás!” típusú gondolatokkal, a düh magától elalszik, mint a tűz, amire nem tesznek több fát.
Emlékszel az első rész példájára a gyomorról?
Ha korog a gyomrod, nem mondod azt, hogy „korgok”. Tudod, hogy a gyomrod jelez valamit. Ugyanígy, ha szorul a mellkasod, ne mondd azt, hogy „szorongok”. Mondd azt: „Észlelem a szorulást a mellkasomban. Észlelem a feszült gondolatokat.”
Te az vagy, aki észleli a folyamatot. Te vagy a képernyő, amin a film fut. A filmvászon soha nem lesz vizes, ha a filmben esik az eső. A filmvászon nem ég el, ha a filmben tűz van. Te, a megfigyelő, érinthetetlen vagy az érzelmeidtől, ha nem kapaszkodsz beléjük, és nem nevezed őket önmagadnak.
Ez az a pont, ahol a „belső szorítás” engedni kezd. Amikor rájössz, hogy nem kell „megjavítanod” az érzelmeidet, nem kell „kiűznöd” a félelmet, csak hagynod kell, hogy ott legyen, mint egy felhő az égen, anélkül, hogy azt mondanád: „Ez én vagyok”.
Most már nagyjából feltárult elénk a folyamatot: az inger érkezik, a korábbi tapasztalataink alapján a testünk egy érzetet (Vedanā) produkál, az elménk pedig gyártja a gondolatokat köré, amit mi elhiszünk, így belehergeljük magunkat egy körforgásba. Végül azt mondjuk: „Dühös vagyok”, és azonosulunk a viharral.
Hogy a gyakorlatban ezzel mit kezdhetünk, arról fogunk még beszélni, és megyünk majd tovább, az emberi működést megvizsgáljunk minél több ablakból. Ma az érzelmek kialakulására tekintettünk rá.