TJ1 Semmit nem kell elérni, csak látni, ami van
"... a megértés nem könyvekből jön, hanem a mindennapi tapasztalatból."
Az itt olvasható tanítóbeszédet írta:
© Csizmadia Iván. Minden jog fenntartva.
TJ1 Semmit nem kell elérni, csak látni, ami van
"... a megértés nem könyvekből jön, hanem a mindennapi tapasztalatból."
Az itt olvasható tanítóbeszédet írta:
© Csizmadia Iván. Minden jog fenntartva.
Az élet sokszor tele van elvárással, nyomással, célokkal. Van, amikor az ember azt érzi, hogy valami hiányzik, vagy hogy minden túl nehéz. Azt hisszük, ha még egy kicsit jobban csinálunk valamit, akkor majd könnyebb lesz. A buddhizmus nem ehhez ad hozzá, hanem sokkal inkább elvesz belőle…
Elvesz rólad minden olyat, amit addig cipeltél, és nem volt rá szükséged. A téves nézeteket. Azokat a gondolatokat, hogy hogyan kellene élned, hogyan kellene érezned, mit kellene elérned. Ezt a rengeteg „kell”-t.
Lassan elkezdi levenni rólad ezeket, mint egy túl sok rétegből álló kabát rétegeit.
És mikor ezek a rétegek lehullnak, nem üresség marad, hanem könnyűség. Nem valami újat fogsz kapni, hanem egyszerűen visszakapod azt, ami eddig is ott volt: a tiszta látást.
Sokan azt gondolják, a buddhizmus valami különleges, titkos békét ad. De az igazság az, hogy nem ad békét, csak megmutatja, hogy a béke mindig is ott volt, csak eltakarták a gondolatok, a félelmek, a vágyak.
Ahogy egyre inkább odafigyelsz, azaz a gyakorlásod során lassan felismered, hogy mindaz, amit eddig kívül kerestél, boldogság, nyugalom, biztonság, valójában mind a tudatban születnek meg. Nem a világban. A világ csak a tükör. A tükröt nem tudod megváltoztatni, de azt igen, hogy hogyan nézel bele.
És amikor ezt meglátod, valami átkattan. Nem kell többé mindent irányítani, nem kell mindentől félni. A dolgok jönnek, mennek, és te egyszer csak azt veszed észre, hogy közben jól vagy. Nem különösebben boldog, nem különösebben szomorú, csak jól. Olyan békésen, mint amikor végeztél mindennel, mikor leülsz, hogy már nem kell semmit csinálni.
Szóval mit ad a buddhizmus? Semmit. És mégis mindent.
Mert amikor már nincs mit hozzátenni a dolgokhoz, amikor már nem akarsz több magyarázatot, több kapaszkodót, több bizonyosságot, akkor valami egyszerűen megnyugszik benned.
(…)
Kezdjük azzal, hogy a „tiszta látás” nem egy rögzített definíció neve. Ez egy szubjektív kifejezés, ami sok mindent jelenthet, de a buddhista szemléletben mégis van egy nagyon egyszerű lényege.
Ez nem valami misztikus állapot, és nem is különleges képesség nyilvánvalóan. Nem azt jelenti, hogy „mindent átlátsz”, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem torzítod el azt, amit látsz. Nem színezed meg a saját gondolataiddal.
A legtöbb ember nem a valóságot látja, hanem a róla alkotott elképzelését. A tiszta látás akkor kezdődik, amikor ez a fátyol egy pillanatra lehull. Amikor egy emberre, egy helyzetre vagy akár egy gondolatra úgy nézel rá, hogy közben nem akarod, hogy más legyen, mint ami.
Például, amikor valaki rád szól. Mond valamit, ami bánt, és benned azonnal megjelenik a késztetés, hogy megmagyarázd, megvédd magad, vagy visszaszólj.
De ha abban a pillanatban csak megállsz, és megnézed, mi történik, észreveszed, hogy ott van előtted egy ember, aki lehet, hogy dühös. Nem jó, nem rossz, csak éppen kiabál, összeráncolja a szemöldökét, szorítja az öklét.
És te látod ezt, anélkül, hogy azonnal reagálnál rá. Nem próbálod jobbá tenni, nem akarod, hogy más legyen. Csak látod, ami van. Valahol itt kezdődik az, amit tiszta látásnak lehet nevezni.
Ez a fajta látás nem erőfeszítésből születik, hanem abból, hogy nem ragaszkodsz a saját nézőpontodhoz. Mert tudod, hogy az csak egy nézőpont. A másik ember szavai sem visznek el, mert tudod, hogy ő is csak egy nézőpontból beszél. És amikor ez megtörténik, a világ nem lesz jobb vagy rosszabb, csak egyszerűen világosabb.
A dolgok ugyanazok maradnak, de benned megszűnik az a feszültség, hogy értelmezned kell őket.
A tiszta látás egy felismerés.
Ha egy kicsit magasabb polcról néznénk, úgy is lehetne mondani, hogy egy pillanat, amikor a tapasztaló és a látott dolog már nem különül el egymástól. Csak a látás marad. A gondolatok, a jelenségek, és minden csak megjelenik egy térben, majd eltűnik. De erről az irányról, erről a „magaslatról” majd a későbbi tanításokban írok.
(…)
Amikor azt mondjuk, hogy „gyakorlás”, nem kell valami különleges dologra gondolni, valami extrém szertartásra, vagy hasonlók. De a buddhizmusban a gyakorlás valójában nem egy külön idő, hanem maga az élet.
A gyakorlás az, amikor észreveszed, mi történik, éppen most. Amikor nem rohansz tovább automatikusan, hanem egy pillanatra megállsz, és látod, hogy mit látsz, mit érzel, mit gondolsz. Ez lehet, miközben beszélsz valakivel, vagy csak mosogatsz, vagy sétálsz az utcán. A gyakorlás nem a cselekvésről szól, hanem arról, hogy hogyan vagy jelen a cselekvésben, hogy vagy jelen egy pillanatban.
A legtöbb ember a múlt és a jövő között ingázik: vagy valamit bánkódik, vagy valamit vár. A gyakorlás az, amikor egyszerűen visszatérsz ide, a mostba, és megfigyeled, hogyan működik a tudat. Nem ítélsz, nem javítasz, csak figyelsz. Ebből a figyelemből lassan megértés fog születni.
És ez a megértés nem könyvekből jön, hanem a mindennapi tapasztalatból.
Például amikor meglátod, hogy dühös vagy, de már nem ragad el a düh. Már nincs ereje, mert látod, mint feltételekből keletkezett jelenséget.
Vagy amikor észreveszed, hogy valamit nagyon akarsz, és egy pillanatra megállsz, és meglátod: „hogy ez most csak vágy”. És a vágy sem több, mint egy gondolat, ami éppen megjelent.
Ez a pillanat maga a gyakorlás.
Ugyanakkor a gyakorlásnak sok lépcsőfoka lehet. Ez nem úgy néz ki, hogy egyik nap még teljesen zaklatott vagy, aztán másnap már csend van benned. Nem így működik.
Az elején a gyakorlás lehet egy tudatos irányváltás.
Például amikor valami hiányzik, azonnal megjelenhet a gondolat: „miért nincs ez, miért nincs az”. Például: „Miért nincs hús az asztalon.”
Ilyenkor a gyakorlás lehet az is, hogy megállsz egy pillanatra, és megpróbálod máshonnan látni ugyanazt a helyzetet.
Miszerint „de jó, hogy egyáltalán van étel az asztalon”.
Egy másik ablakból nézni ugyanazt a kertet. Mindezt azért, hogy felismerd, ezek csak ablakok, és egyik ablakból sem látni soha az egész kertet. Ez is gyakorlás.
Később, amikor a tudat már egyre nyugodtabb, ez a váltás, a haladás magától történik majd meg.
Nem kell erőltetni. Lépcsőről lépcsőre, nézőpontról nézőpontra. Ezek a típusú gyakorlások mind a belátást segítik, a tisztán látás felismerését.
Szóval a gyakorlás nem egy külön tevékenység, nem az a célja, hogy „jobb legyél”, hanem hogy tudatosabb legyél.
És amikor ez megtörténik, az élet ugyanaz marad, de te már nem szenvedsz benne annyira.
(…)
A ragaszkodás minden gyakorlás során előkerül, mert ez az, ami újra és újra elhomályosítja a látást. A tiszta látást. Ha megfigyeled, szinte minden szenvedés mögött ott van valamilyen kapaszkodás. Valami, amit nem akarunk elengedni. Így lettünk kondicionálva. Így tanultuk meg látni a világot.
A ragaszkodás akkor jelenik meg, amikor felbukkan egy gondolat, miszerint: „valaminek így kell lennie, és nem máshogy”, vagy hogy „ez így nem lehet”. És társai.
Egy kép arról, hogyan kellene lennie valaminek. És amikor a tapasztalat, a valóságod nem felel meg ennek a képnek, akkor születik meg a feszültség.
A világ nem foglalkozik a mi elképzeléseinkkel, a dolgok jönnek, mennek, változnak. A ragaszkodás pont ebből születik: a vágyból, hogy a változó dolgokat megőrizzük, vagy épp elkerüljük.
Érdekes módon, a ragaszkodás nem csak ahhoz képes kötni minket, amit jónak tartunk, hanem ahhoz is, amit nem szeretünk. Van, aki a fájdalmához ragaszkodik, mert az az ismerős. Van, aki a félelméhez, mert az ad keretet a világának.
A ragaszkodás tehát nem mindig arról szól, hogy valamit akarunk, hanem például arról, hogy nem tudunk nélküle lenni. Széles a spektrum.
De fontos látni, hogy a ragaszkodás nem ellenség. Nem olyasmi, amit le kell győzni. Nem valami, amit „ki kell irtani magunkból”.
A ragaszkodás inkább tanító. Megmutatja, hogy hol hiszünk még abban, hogy valami a miénk, vagy hogy a dolgoknak valahogy „lenniük kell”.
És itt jön be az imént beszélt gyakorlás.
Mert a gyakorlásban előbb-utóbb meglátod, hogy a szenvedést nem a helyzetek okozzák, hanem az, ahogyan hozzájuk viszonyul a test. Ugyanaz a történés két embernél két teljesen különböző belső világot hozhat létre.
A különbség nem a külvilágban van, hanem abban, hogy milyen feltételekből született jelenségek működnek a tudatban.
Képzeld el, hogy reggel el kell indulnod otthonról, és elkezd szakadni az eső. Kinézel az ablakon, és rögtön megszületik a gondolat: „Na, szuper, most megint el fogok ázni”.
De egy másik ember ugyanebben a helyzetben lehet, hogy csak annyit gondol: „Húú de jó, egy kis eső, legalább friss lesz a levegő.”
Ugyanaz az eső, ugyanaz az indulás, ugyanaz a város. A különbség mégis hatalmas, de nem odakint van a különbség, hanem idebent. A történés ugyanaz, de a tapasztalat két külön világ.
Amikor észreveszed a ragaszkodást, már nem tart annyira fogva. Nem azért, mert „elengedted”, hanem mert megláttad, hogyan működik. És amikor valamit tényleg látsz, nem tudod többé ugyanúgy elhinni.
Olyan ez, mint amikor sétálsz egy ismeretlen úton, és közben ott van benned a félelem, hogy eltévedtél. Aztán egyszer csak találsz egy térképet. Látod, hol vagy, és hova vezet az út. Semmi nem változott, ugyanaz az erdő, ugyanaz az ösvény, de a félelem ereje eltűnik, mert már érted, amit tapasztalsz.
Ezért nem kell harcolni vele.
Csak figyelni, hogyan születik meg, és hogyan múlik el.
A gyakorlás ebben a szakaszban már nem arról szól, hogy ne ragaszkodj, hanem arról, hogy lásd: mikor és hogyan ragaszkodsz. Már ez az egyszerű felismerés elkezdi oldani a köteléket. És egy idő után észreveszed, hogy amit régen harcnak éreztél, az most csak megfigyelés.
A helyzet ugyanaz, de benned már nincs az a szorítás. És ez az a pillanat, amikor a ragaszkodásból lassan tanító lesz.
(…)
A világban mindent mérünk, viszonyítunk, értékelünk, de a gyakorlás nem ilyen.
Sok ember, sok esetben azért bizonytalan, mert azt várja, hogy majd történik valami látványos. Hogy a gyakorlás miatt „nyugodtabb leszek”, „nem dühít fel semmi”, „mindig békés leszek”.
De ez nem ilyen egyenes vonal. Van, hogy teljes csend van benned, és van, hogy megint minden felkavarodik. És egyik sem rossz, egyik sem jobb.
Mert a gyakorlás nem az, hogy minden pillanatban békében vagy, hanem hogy észreveszed, amikor nem vagy benne.
Amikor tudod, hogy éppen haragszol. Nem haragszol... hanem látod, hogy harag érzése megjelent.
Látod, hogy megjelent egy gondolat, ami a harag érzetét indította el a testben. Látod, ahogy a test egy megtanult mozdulatot elővesz. Nem azért, mert a helyzet haragos, vagy vidám, hanem mert ezt tanulta.
Amikor észreveszed, hogy valamit nagyon el akarsz kerülni, vagy éppen meg akarsz tartani.
Ezekben a pillanatokban történik a gyakorlás. Nem akkor, amikor „minden jól megy”, hanem amikor észreveszed, hogy mi van éppen most. Mindegy, hogy az mi, csak lásd tisztán.
A gyakorlás arról szól, hogy tisztábban láss.
És amikor tisztábban látsz, magától változik a viselkedésed, a beszéded, a gondolkodásod.
Nem azért, mert „igyekszel jobb lenni”, hanem mert nem vagy már annyira elvakítva a szokásaidtól. Szétnyílik az illúzió függönye.
Szóval például onnan tudod, hogy jól gyakorolsz, hogy egyre többször észreveszed, amikor nem vagy jelen. Amikor észreveszed, hogy elsodort egy gondolat.
Ha valamit mindenképp mondanom kellene: akkor azt mondanám, hogy jól gyakorolsz, ha őszintén figyelsz. Ha nem menekülsz el magad elől, és nem próbálod mindig elrejteni, ami van, az már gyakorlás.
De az is gyakorlás, ahogy az előbb mondtam, ha még csak próbálod másképp látni ugyanazt.
Az elején ez teljesen rendben van. Van, hogy a tudat még nem tud csendben maradni, ezért segítesz neki egy kicsit: más szavakat használsz, más irányból nézel rá ugyanarra. Ez nem hazugság, hanem út a tisztább látás felé.
És ez így van jól.
Később majd magától elcsendesedik minden, és akkor már nincs szükség a „szebbre festésre”, sem másra.
De amíg segít, legyen az bármi, ami irányba mutat, addig az is a gyakorlás része.
A tanítás ezer féle hangon szólhat. Minden tanító más szavakat használhat, más példákat hozhat, más irányból közelíthet.
De ez nem baj.
A tanítás lényege soha nem a szavakban van, hanem abban, amit azok megmutatnak. A lényeg a szavakon túl van. A tan nem mondatokban él, hanem abban a pillanatban, amikor valaki felismer valamit önmagában.
És ahogy a tanítók különböznek, úgy a hallgatók is.
Mindenki más úton jár, más tapasztalatokkal, más történettel, más fájdalommal és más megértéssel. Ami valakinek túl egyszerű, a másiknak éppen az az első lépés.
Ami az egyiknek mély tanítás, a másiknak még csak hang.
De ez így van jól.
A tanítás mindig oda érkezik, ahol valóban meghallják, nem oda, ahol várják.
Mindegy, milyen úton haladsz, milyen szavakat értesz, vagy melyik megfogalmazás, megközelítés érint meg jobban. A lényeg mindig ugyanoda vezet.
A felismeréshez, hogy a dolgok jönnek, mennek, változnak, és Te csak látod őket, anélkül, hogy belekapaszkodnál. És ha egyszer eggyel feljebb nézel, talán azt is meglátod majd, hogy valójában nincs is „te”, nincs senki, aki látja a dolgokat, csak maga a látás van, csendben, mozdulatlanul.
Ez az, ami minden tanítás közös magja.
Olykor a forma más, a hang más, a szavak mások, de a csend, amire mutatnak, az ugyanaz.